Home Oldalak Az Alapító
formats

Az Alapító

Published on 2012-03-20 by in Oldalak

Czopyk Erzsébet

Ha röviden mesélnem kellene az irodáról és a szakmámról, csak annyit mondanék: a fordítás az életem.

A történet valahol 1973-ban kezdődött, amikor egy iskolai szünet végén Eta néni, a kémiatanárnő szólt, hogy azonnal menjek az igazgatói irodába és én halálra váltan léptem át a küszöböt, mert ott állt majd az egész tanári kar és a síró édesanyám. Mivel szemben laktunk az iskolával, anyám szinte soha nem jött be. Utoljára a 8. születésnapomon, 1976. szeptember kilencedikén délelőtt, hogy elmondja, édesapám meghalt.

Ezúttal azonban örömkönnyek voltak a szemében, a kezében egy táviratot szorongatott.
“A Magyar Úttörők Szövetsége Országos Elnöksége kiváló munkádért norvégiai táborozással jutalmaz, időpontja június 30.-július 28. között.”

A norvégiai C.I.S.V.-tábor, ahová a világ több mint 20 országából érkeztek a delegációk, megváltoztatta az életemet. Valahol itt dőlt el, hogy a nyelvek, a nemzetek közötti kommunikáció lesz az, amivel én foglalkozni szeretnék.

Zűrös kamaszkor és középiskolás évek után egyenes út vezetett a külföldi ösztöndíjig, melyért ma is hálás köszönettel tartozom Binder Imre tanár úrnak, a Kisfaludy Sándor Gimnázium akkori igazgatójának – ő fedezte fel Népszabadságban az ösztöndíjról szóló hirdetést.

Eredeti elképzeléseim szerint művészettörténész szerettem volna lenni, később tanár, jazzénekesnő vagy színésznő. 1986-ban aztán egyszerre futottam neki mindháromnak: felvételiztem az egyetemre, a Színművészeti Főiskolára és a győri konzervatóriumba is. Háromból kettő sikerült :) így májusban már nyugodt szívvel vágtam neki az érettséginek.

Arról persze sejtelmem sem volt, hogy életem talán legnagyobb kalandja veszi kezdetét.

1986 nyarán, nem sokkal a Csernobilről szóló kósza hírek után érkeztem meg összes elsőéves társammal együtt Kijevbe, a Tarasz Sevcsenko Egyetemen előkészítő kurzusára. A hathetes kurzus alatt azonban a vesém egyik napról a másikra felmondta a szolgálatot, így azonnal kórházba kerültem, ahol a hajam is hullani kezdett. Alig tudtam oroszul és szinte fel sem fogtam, kik, miért vizsgálnak annyit.

Szeptemberben kezdtem meg tanulmányaimat a Voronyezsi Állami Egyetemen. A kollégiumnak nevezett épületben valami elképesztő körülmények között laktunk, a mai napig is irtózom a csótányoktól, a poloskáktól és a kosztól. A beköltözés utáni első félórában azt mondtam az egyik felsőbb éves lánynak, hogy meglásd, én leszek az első, aki el fog menni innen.

Fél évet töltöttem ott, majd egy viharos szerelem és az azt követő házasságkötés vitt 1987 februárjában Rigáig: az első férjem, Tibor, ott tanult. Áthelyeztek a rigai egyetemre, én lettem a magyar kolóniában az egyetlen lány. Mivel a repülős fiúk a város másik végén laktak, több okból is rá voltam szorítva a gyors nyelvtanulásra, így kezdtem el alig egy hónap elteltével egyre többet beszélni lettül is. Ahogy megismertem a nyelvet, úgy nyíltak meg előttem egyre inkább az emberek, a kultúra és az ország: mindmáig második hazámnak tekintem Lettországot.

Sajnos, a házasságom nem bizonyult hosszú életűnek, és végül elváltunk.

Időközben a vesém állapota annyira megromlott, hogy két és fél hónap leforgása alatt először a jobb, majd a bal oldalt is meg kellett operálni, majd ezt követően 1989-ben megszületett az első gyermekem, Péter. A kinti orvosokról ma is csak a legjobbakat tudom mondani: mindent megtettek azért, hogy meggyógyítsanak. A fiam édesapja végül egy másik asszony mellett folytatta az életét, az egyik ösztöndíjas társam azonban egyre több időt töltött velünk és végül 1991-ben összeházasodtunk és örökbe fogadta a fiamat is.

Magyarországra 1993-ban tértem haza.

A rendszerváltást követő vákuumban az én diplomámmal nem volt egyszerű állást keresni, hiszen az orosz nyelv oktatása megszűnt, így kerültem a Westel-hez.

1994-ben megszületett a második fiam, Károly Barna, 1996-ban a harmadik fiam, Marcell Dávid és 1997-ben a leányom, Zsuzsanna Vera.

Kisgyermekes anyaként még rövid ideig tanítottam, de hamar rájöttem, hogy csinálni jobb, mint tanítani, és visszamentem a … billentyűzethez.

2002-ben egy többnapos tolmácsolási megbízást kaptam, azonban a helyszínen derült ki, hogy a) az ügyfélnek angol tolmácsra lett volna szüksége; b) a kéz, a láb és egy darab papír mindig kéznél van; c) minden jó, ha a vége jó: meghívtak az Egyesült Államokba és végül Kaliforniában tanulhattam angolul.

2003-ban váltam el másodszor, nem önhibámon kívül. Utólag is köszönöm a volt férjemnek a 14 évi kitartást. Ahogy ő fogalmazott egyszer: olyanok vagyunk mi ketten, mint két öreg harcostárs, mint Don Quijote és Sancho Panza, akinek véletlenül van négy közös gyereke is.

A 2004-es uniós csatlakozás számomra hideg zuhany volt, mivel ekkor derült ki, hogy a magyar állam pénzén szerzett diplomámat súlyos pénzért honosíttatni kell. A honosítási eljárás ideje alatt azonban valamit enni is kellett, így sürgősen átképeztem magam a pozitív las vegasi tapasztalatok miatt krupiénak. Utólag visszatekintve, valószínűleg én voltam a magyar kaszinózás egyik legidősebb és legügyetlenebb kezdője, de valószínűleg én tartom a játékvezetés közben használt legtöbb nyelv rekordját is. Fejszámolni egy életre megtanultam, köszönet érte Bach Károlynak. Befogni a számat azonban nem tanultam meg ott sem, és nem köszönöm ma sem azoknak, akik megpróbálták.

2005 nyarán alapítottam meg a saját vállalkozásomat és azóta csak azzal foglalkozom, amit mindig is szerettem volna.

2006-ban az ELTE FTK-ban tettem le a szakfordítói vizsgát orosz nyelvből. Ugyanebben az évben ért az a megtiszteltetés, hogy én tolmácsolhattam először Elita Kuzma nagykövet asszonynak, majd Sólyom László elnök úrnak lettországi látogatása során.

A vállalkozás először szépen ívelt felfelé, majd 2011 januárjában egy rutin vizsgálat során kiderült: rákos vagyok. Műtét, testi és lelki gödrök, kapaszkodók, túlélési technikák.

2011 júniusában itthon hagytam mindent és mindenkit. Egy különleges útra indultam: Saint-Jean-Pied-de-Portból Santiago de Compostelába, majd onnan végül Finisterrében fejeztem be az El Caminót, hogy megkeressem mindazt, amit önmagamból elveszítettem az évek alatt.

Hogy más lettem-e, nem tudom. Az ember mindig változik, ahogy a nyelv is egy élő, kavargó, folyamatosan lélegző valami – és mégis, belül ugyanaz maradtam, egy bogárszemű tízévesforma kislány.

Ma már nem akarok kőkemény vállalkozó lenni. Hiszem, hogy a munkámon lévő áldás minden napra biztosítja – ha nem is mindig azt, amit szeretnénk, de azt igen, amire valóban szükségünk van, ezért nyugodtan fordulj hozzám akkor is, ha csak tanácsra van szükséged.

 
 Share on Facebook Share on Twitter Share on Reddit Share on LinkedIn
Hozzászólások kikapcsolva  comments 
© Czopyk és Társa Fordítóiroda